Mondta Dr. Henry Jones Jr., miközben egy Harley Davidsonnal végigrombolt az olvasótermen egy nyálas James Dean imitátor társaságában. Meg azt is mondta, hogy Gordon Childe-ot kell olvasni, mert ő terepen dolgozott. És ennyiben merül ki az Indiana Jones és a kritálykoponya királyságának régészeti tartalma. De nem baj.

Ugyanis egy Indiana Jones-filmnek nem kell sem történelmileg hitelesnek, sem realisztikusnak lenni. Azt még Spielberg sem tudná eladni, hogy Gyapán kibontjuk az ötszázadik neolit gödröt, miközben a munkások folyamatosan kecskebaszónak titulálják egymást. El lehet viszont adni az autós üldözést, ufókat, szovjet titkosügynököket, dzsungelt, rakkendrolt és persze a klasszikus Indiana Jones fílinget, még akkor is, ha mindez annyira unalmas és harmatgyenge forgatókönyv köré van felépítve, hogy Indy nélkül még hétfő esti ertéelklubbos filmnek is kevés lenne. És miért jó mégis? Mert senkit sem a forgatókönyv érdekel, hanem a kalap, az ostor, és a „tűdüdüttűűűű tűdüdűűű”.

Két napja esik a Gyapa-Bölcske-Hard háromszögben, így régészet helyett csak gasztronómiai szenvedélyünknek tudunk hódolni. Mai választásunk a Dr. Oetker "Princess Lillifee" fantázianevű epres-vaníliás pudingjára esett, amihez a kedves gyártók ehető dekorvirágokat és nem ehető matricákat is mellékeltek.

Hozzávalók:

 

Vaníliás puding:

cukor, módosított keményítő, aroma, karboxi-metil-cellulóz, béta-karotin

 

Epres puding:

cukor, módosított keményítő, eperpor, maltodextrin, citromsav, céklapor, aroma, béta-karotin, karboxi-metil-cellulóz

 

Dekorvirág:

cukor, rizsliszt, víz, keményített növényi olaj, tragantmézga, aroma, kármin

A népakaratnak eleget téve közlöm most ezt a beszámolót, remélve, hogy érdekes és esetleg tanulságos olvasmány lesz sokak számára. A célállomás az Adriai-tenger montenegrói partvidéke, az időpont tavaly augusztus 8-13. Tehát nem tegnap történt, de a sztori talán bemelegítésnek sem rossz egy esetleges nyári kiruccanás előtt. Szóval egy hűvös téli délutánon a baráti társaság oszlopos tagjaival pár sör mellett épp a nyarat tervezgettük. Mert ugye mindig a Balaton, meg Kapolcs, meg túrázás, esetleg 1-2 fesztivál. Most már kéne valami más: hát zúzzunk le az Adriára -hangzott az ötlet. Csakhogy. Kispénzű bölcsész, természettudós és művész egyetemistákból álló csapatunknak aligha tellene akár a horvát, a szlovén, vagy urambocsá az olasz riviérára. Mi legyen tehát? MONTENEGRO!

A szavakat tett követte: létszám összeállítása, időpontegyeztetés, autóbérlés megszervezése, pénzgyűjtés, térképek, útikönyvek beszerzése, tudakozódás a tapasztaltabb ismerősöktől. Miután a felkészülési szakaszon túl voltunk, nekivághattunk a várva várt útnak. Mivel kis társaságunk egyik fele Szeged Sun City lakója, a bérelt Toyota Hiace-al első utunk a napfény városába vezetett. A nem túl bonyolultnak és inkább ingerszegénynek várt első 200 km azonban egyből kedves meglepetéssel örvendeztetett meg bennünket. Mintegy 40 km megtétele után ugyanis elszállt az egyik gumi, amit a legközelebbi benzinkútnál ugyan kicseréltünk a pótkerékre, de az előttünk levő mintegy 1000 km-t tekintve nem tűnt túl bíztató ómennek.

A padlizsánt hosszában felvágjuk fél centis szeletekre, alaposan megsózzuk. Az apróra vágott hagymát olajban üvegesre pároljuk, beleszórjuk az összevágott paradicsomot, sózzuk, borsozzuk és 10 percig főzzük. Beleszórjuk a felaprított bazsalikomot és jól összekeverjük. A besózott padlizsánszeleteket lemossuk és roston megsütjük (serpenyőben is ugyanolyan jó, nagyon kevés olívaolajon). A szeletek felével kibélelünk egy tepsit, ráöntünk egy réteg paradicsomszószt, rászórjuk a felkockázott mozzarellát, megint egy réteg padlizsán, egy réteg szósz, mozzarella majd lefedjük a maradék padlizsánnal és megszórjuk reszelt sajttal. 180 C-ra előmelegített sütőben 30 percig sütjük. Improvizálni persze lehet.

A legfontosabb a rendrakás, mert a csí nem szereti a kupit. Mi pedig szeretjük a csít, ami jó lenne, ha nagyokat keringene nálunk. A másik fontos teendő, hogy amit nem szeretünk, ne sajnáljuk kidobni vagy elajándékozni, bárkitől is kaptuk. Kezdjük a sokunk számára legfontosabb területtel, a szerelemsarokkal! Ezt a helyet a szobánk, illetve lakásunk jobb átellenes sarkában találjuk. Ide mindenféleképpen páros dolgokat tegyünk, pl. két gyertya, fénykép a kedvesünkkel, stb. Színekben pedig a piros és árnyalatai domináljanak. Zöldet pedig semmiféleképpen ne tegyünk ide, növényeket beleértve! Ja, majd’ elfelejtettem, a kaktuszok az egész lakásban felejtősek, maximum az erkélyen megengedettek. Az átrendezések hatását néhány hét után már érezhetjük, de ha nem jön össze, nem kell elkeseredni, akkor meg kell tanulni a hagyományos módon csajozni/pasizni. Jó pakolást!

Mivel a Madaras Teszkó tavaszi brokkoli-akciója jóvoltából bőven el voltam látva a „zöld karfiollal”, nem volt kérdés, milyen alapanyaghoz nyúlok elsőként. Az ötlet alapjául egy amúgy meglehetősen vérszegény „brokkolival töltött canneloni”-recept szolgált, ami itt-ott feljavítva végül egészen használható lett. Én az egyszerűség és a változatosság szellemében lasagnét választottam, de akinek van cérnája canellonikat töltögetni, a látvány kedvéért megteheti.

Egy erasmus student barátnőmnek köszönhetően tölthettem egy hetet ebben a makett szépségű városban, amelynek a közepén csipkerózsika mesekastélya emelkedik, a házak akárcsak Velencében a csatornákra nyílnak és 3 gótikus katedrális tornyai merednek az ég felé egymás közvetlen közelében. Természetesen minden sarkon hangulatos sörözők, ahol tényleg csak sört érdemes inni, mert a borok ihatatlanok, és abból is minél többfélét. Van belőlük világos, barna, színes, szagos, erős gyenge, húsvéti, trappista (Surda igazán írhatná má’ egy cikket!), de mindegyikből csak pohárral kérhetsz.

Már a gyülekezésnél kiderült, hogy ennyi ember koordinálása és kényelmes elhaladása nem lesz egyszerűen kivitelezhető, ugyanis a hozzánk csatlakozó Babetta Józsefnét és kolléganőit csak komoly nehézségek árán sikerült összeszedni. A Deák tértől Astoriáig tartó, mintegy órás vánszorgás során úgy tűnt, hogy a Critical Mass elérte önmaga végpontját és immár nemcsak a várost, hanem saját magát is megbénítja. A kerékpárok lábujjhegyen történő hajtásával viszont remekül lehetett vádlira gyúrni. Reméltük, hogy csak a kezdet nehéz és valóban a Kossuth L. utcába fordulva javult a helyzet és már tekerni is lehetett. A menet hosszát remekül érezteti, hogy az utolsó harmadából kiállva is simán belefért egy fagyi a Jégbüfénél.

2008. május 3-4-én újra archaeozoológiai összejövetel Visegrádon. A program szombaton délelőtt 10-kor kezdődik, este kultúrált italfogyasztás, vasárnap pedig a szombat este függvényében talán újabb előadások. Akit érint/érdekel, jöjjön!