A népakaratnak eleget téve közlöm most ezt a beszámolót, remélve, hogy érdekes és esetleg tanulságos olvasmány lesz sokak számára. A célállomás az Adriai-tenger montenegrói partvidéke, az időpont tavaly augusztus 8-13. Tehát nem tegnap történt, de a sztori talán bemelegítésnek sem rossz egy esetleges nyári kiruccanás előtt. Szóval egy hűvös téli délutánon a baráti társaság oszlopos tagjaival pár sör mellett épp a nyarat tervezgettük. Mert ugye mindig a Balaton, meg Kapolcs, meg túrázás, esetleg 1-2 fesztivál. Most már kéne valami más: hát zúzzunk le az Adriára -hangzott az ötlet. Csakhogy. Kispénzű bölcsész, természettudós és művész egyetemistákból álló csapatunknak aligha tellene akár a horvát, a szlovén, vagy urambocsá az olasz riviérára. Mi legyen tehát? MONTENEGRO!
A szavakat tett követte: létszám összeállítása, időpontegyeztetés, autóbérlés megszervezése, pénzgyűjtés, térképek, útikönyvek beszerzése, tudakozódás a tapasztaltabb ismerősöktől. Miután a felkészülési szakaszon túl voltunk, nekivághattunk a várva várt útnak. Mivel kis társaságunk egyik fele Szeged Sun City lakója, a bérelt Toyota Hiace-al első utunk a napfény városába vezetett. A nem túl bonyolultnak és inkább ingerszegénynek várt első 200 km azonban egyből kedves meglepetéssel örvendeztetett meg bennünket. Mintegy 40 km megtétele után ugyanis elszállt az egyik gumi, amit a legközelebbi benzinkútnál ugyan kicseréltünk a pótkerékre, de az előttünk levő mintegy 1000 km-t tekintve nem tűnt túl bíztató ómennek.
A szavakat tett követte: létszám összeállítása, időpontegyeztetés, autóbérlés megszervezése, pénzgyűjtés, térképek, útikönyvek beszerzése, tudakozódás a tapasztaltabb ismerősöktől. Miután a felkészülési szakaszon túl voltunk, nekivághattunk a várva várt útnak. Mivel kis társaságunk egyik fele Szeged Sun City lakója, a bérelt Toyota Hiace-al első utunk a napfény városába vezetett. A nem túl bonyolultnak és inkább ingerszegénynek várt első 200 km azonban egyből kedves meglepetéssel örvendeztetett meg bennünket. Mintegy 40 km megtétele után ugyanis elszállt az egyik gumi, amit a legközelebbi benzinkútnál ugyan kicseréltünk a pótkerékre, de az előttünk levő mintegy 1000 km-t tekintve nem tűnt túl bíztató ómennek. Első pihenőnket tehát még magyar földön töltöttük, az éjszakát az izgalmak és felesleges forintjaink elhessegetésének szentelve. Másnap természetesen a megbeszélt indulást pár órával túlhaladva sikerült abszolválnunk. A gyönyörű délelőttöt egyből kerékjavítással és bevásárlással töltöttük, még mindig nem lépve át a bűvös magyar-szerb államhatárt. A nehézkes kezdeteket lendületesen folytattuk és dél körül már a Szabadka-Újvidék-Belgrád vonalon, az autópályának nevezett (és díjköteles!) tragikomikus botrányon hasítottuk a balkáni szeleket, néha, ha a korlátozó táblák engedték, akár a 70-80 km/h-s szédületes sebességet is elérve.
A gondos felkészülésnek köszönhetően a lenyűgöző belgrádi felhőkarcolók és szarban tocsogó putrinegyedek közt sem tévedtünk el, a Podgoricát jelző (kb. 15 éves lemaradásban levő) Titograd táblát is jó időben felismerve így a Száva-hidat elhagyva már mélyebb vizekre evezhettünk. A Čačak-Užice-Prijepolje-Bijelo Polje-Podgorica útvonal azért még tartogatott számunkra meglepetéseket.
A gondos felkészülésnek köszönhetően a lenyűgöző belgrádi felhőkarcolók és szarban tocsogó putrinegyedek közt sem tévedtünk el, a Podgoricát jelző (kb. 15 éves lemaradásban levő) Titograd táblát is jó időben felismerve így a Száva-hidat elhagyva már mélyebb vizekre evezhettünk. A Čačak-Užice-Prijepolje-Bijelo Polje-Podgorica útvonal azért még tartogatott számunkra meglepetéseket.
A hihetetlen logika szerint elhelyezett sebességkorlátozó táblák és a Holdraszállás képeit idéző útburkolatok, valamint a jellegzetesen balkáni dudálok-záróvonal-kilóhúsz-dudálok-kutvaanyád vezetési stílus egyre ijesztőbbé vált, a kilométerek pedig sehogy sem akartak elfogyni. Az első (vagy hányadik?) agyvérzést a Szegeden igen nagy műgonddal röpke 4000 Ft-ért javított gumi gyors haláltusája váltotta ki. A szerb nagybüdössemmi közepén kicsit tanácstalanul álltunk a tátogó abroncs felett. A szomszédos kamionjavítóba tett kétségbeesett látogatás, a kézzel-lábbal hadonászás utáni intézkedős-megoldjuk okosba hangulatú telefonálgatás már tényleg elkezdett komolyan aggasztani minket. Aztán nagy flegmán felraktuk a még épp pótkereket és nekivágtunk a hátralevő potom 6-700 km-nek. Megpróbáltatásaink következő állomását természetesen a helyi hatóság meleg vendégszeretetével való találkozás jelentette. EU-s magyar rendszámú kocsinkkal persze eleve tudtuk, hogy a vesztünkbe rohanunk. A szerb közúti rendőrök könnyfakasztóan alacsony fizetését így sikerült kicsit kiegészíteni: a 300 eurót 100-ra lealkudva „No tikit handred euró!” jelszóra készséges átadtuk. A Star Trek és a Pusztító ijesztőbb jeleneteit idéző, a Dinári Alpok szűk völgyeiben csücsülő jugo paneldzsungelek a lemenő nap fényében már kísértetiesen apokaliptikus hangulatot rajzoltak az arcunkra. A szerb-montenegrói határt kétszer is átléptük, az elsőt (egy szerb rendőrségi útzárat) sörökkel, a másodikat (a valódit) csöndes eufóriával ünnepelve. Az éjszaka közepén a Morača-kanyon valóban lélegzetelállító szerpentinjein haladva sofőreinknek (2 elszánt és rutinos hölgy) már párszor elszakadt a cérna. A kétsávos út beláthatatlan jobbkanyarjában kb. 80-al szembe jövő és reflektorozó terepjáró már nekünk is beadta a kulcsot, úgyhogy egy alkalmas helyen leállva a kocsi kényelmének átadva magunkat, aludtunk vagy 3 órát. A felkelő nap fényében már a kedvünk is felragyogott kissé, különösen mikor betértünk Dragan útszéli kis fabódéjába. A jó kedélyű, hangos és igen vendégszerető crnagorac kocsmáros és kedves anyukája kitessékelték az épp ott snapszozó fakabátokat, hogy számunkra felszabadíthassák az egyetlen asztalt. A török kávé, a csempészett Marlboro és a Dragan által előadott performance egyből felébresztett. A lehangoló főváros, Podgorica után az Albánia és Montenegro közötti csodálatosan szép (és nemzeti park) Skadari-tó mellett haladtunk tovább. A sivár ipari körzeteket lassan felváltották a fel-fel bukkanó ciprus- és pálmafák. Azt hiszem felesleges ecsetelnem, mit éreztünk, mikor a kisbusz és elnyűtt utasai a hegykoszorúból kibukkanva megpillantották az azúrkék csodát és a mare nostrum jegyében a cincogós szerb hejehuját a rádióban a 60-as évek kellemesen andalító olasz slágerei váltották fel.
A következő négy napot a montenegrói tengerpartnak szenteltük. Szállást Budvában, egy a parttól kb. 500 méterre levő kétszobás, összkomfortos, erkélyes, légkondicionált apartmanban találtunk, átszámítva kb. 2700 Ft/fő/éj áron. A „találtunk” tulajdonképpen helytelen kifejezés, mivel ahogy leállítottuk a motort 1 kisebb téren kb. 20 zimmerfreies vett minket körbe élénken gesztikulálva és ajánlgatva „sobe, sobe!” kiáltásokkal. A hosszan elnyúló, elképesztően szemetes, mocskos és zsúfolt strandon úgy tűnt, minden náció megtalálja a maga (szerencsés esetben) törülközőnyi helyét. Az akkor épphogy 1 éve függetlenedett ország ügyesen kihasználva adottságait (természeti értékek, gyönyörű tengerpart, műemlék-városok, euró mint hivatalos pénznem) lendületes fejlődésbe kezdett. Itt található az egykori jugoszláv riviéra számos ékköve (Sveti Stefan, Kotor, Herceg Novi), olyan árak mellett, amit a Balcsin is olcsónak tartanánk. Ennek megfelelően a helyi, balkáni, közép-kelet-európai (és magyar) turisták mellett megjelentek a németek, hollandok, dánok és észtek is. Egyszóval a közstrand szar volt, de mi imádtuk lemosni az út porát. Másnap az óvároson túl felfedeztünk 1 exkluzív és minden tekintetben csodálatos 2 öbölnyi külön strandot. A Mogren 1 és 2 névre hallgató kristálytiszta vizű, eldugott, aprókavicsos bícsre a belépő egy napra 1 azaz egy eurót kóstált! A helyi kaják olcsók és fenomenálisak voltak (čevap, pljeskavica, sült hal, tintahal, füge, stb.) A lokális sör pedig teljesen vállalható és boltban kb. 150-200 Ft. Vörösborban, és olivabogyóban persze nagyon erősek, de a vodkájuk se rossz. Budvában van az óvárosban 1 kis helyi régészeti múzeum, szép, a város hellenisztikus és római múltjára utaló tárgyakkal.
Utolsó napra hagytuk a Kotori-öbölbe és Kotor városába (Cattaro) tett látogatásunkat. Az egykor a Velencei Köztársaság és az O-M Monarchia jól védett (tengeralattjáró-)kikötőjeként szolgáló öböl és városka valóban lenyűgöző. A Világörökség részét képező kis ékszerdoboz kicsit 1 film díszleteire emlékeztet, az öblöt 500 éve védő fellegvárba való felmászás pedig minden fáradságért kárpótol, a látvány ugyanis utánozhatatlan. Az öböl halkan hullámzó vizében világháborús hajóroncsok pihennek, a kikötőben Tito elvtárs hatalmas luxusjachtja hivalkodik, a szűk sikátorokból kiszélesedő apró tereken pedig 1-1 évszázados olajfa árnyékában kávézgathatunk.
A szomorú de kényszerű hazautat némi mérlegelés után inkább a Kotori-öblön átkompozva, a minden tekintetben irigylésre méltó horvát autópályán tettük meg, bizonyos időközönként kedélyesen integetve Gotovina tábornok óriásplakátokról letekintő szigorú, de igazságos tekintete felé. Az ötletesnek bizonyuló választással kb. 3 órát és 4-5 agyvérzést és/vagy szívrohamot spóroltunk. Szóval aki kalandra vágyik: hajrá Szerbia! hajrá kanyonok! Aki pihenésre, az inkább a horvát sztrádát válassza. Létezik egy Szarajevón keresztül menő út is, de talán az is inkább szépségéről mint kényelméről lehet híres.
Egy szó mint száz, nagyon ajánlom mindenkinek Montenegrót, mert 1. olcsó (1 főre nekünk bérléssel, benzinnel, pályadíjjal, büntetéssel, szállással, helyi étel- és italfogyasztással, valamint belépőkkel együtt a 6 nap kb. 50 000-re jött ki). 2. Nagyon szép, tiszta, nem kirablós-ellopós-szemkinyomós (van olyan mint a horvát tg-part). 3. jönnek föl mint az iszap, úgyhogy pár éven belül drága lesz és zsúfolt!
Mindenkinek előre is élményekben gazdag hosszú nyarat!
Utolsó kommentek