:::Surda:::
Bizonyára sokaknak megadatott már az a gyönyör, hogy Kwakot ittak. Akinek nem, az azonnal takarodjon el a legközelebbi belga sörözőbe vagy Belgiumba és sürgősen kóstolja meg! Mindenképp érdemes, mert egy remek sör.
Bizonyára sokaknak megadatott már az a gyönyör, hogy Kwakot ittak. Akinek nem, az azonnal takarodjon el a legközelebbi belga sörözőbe vagy Belgiumba és sürgősen kóstolja meg! Mindenképp érdemes, mert egy remek sör.
Íze elég komplex, de nem egy kellemetlen, barokkos módon, hanem egy remek elegyben jut kifejezésre minden összetevője. Az embernek azonban valahogy mégsem az aromák jutnak egyből az eszébe. Mégis hogy lehet ez, hisz tényleg egy nagyon finom sörről van szó, de mégsem a nyál fut össze a szánkban? Nos, nem kell aggódnunk, nem velünk van a baj. A Kwakot ugyanis egy olyan pohárban szolgálják fel, amelyet nehéz elfeledni. Az egész pohárkomplexum egy szép, gömb aljú, magasan felfelé szélesedő nyakú üvegrészből és egy faszerkezetből áll. Ez utóbbi elengedhetetlen tartozéka, mivel enélkül a pohár nem tudna megállni a lábán.
Meg kell említenünk, hogy létezik ettől a kanonikus változattól eltérő is, amelynél a pohár alja nem teljesen gömb alakú, hanem lapított. Ennek köszönhetően nem dől el lapos az asztalon, ám ezzel már a játéknak és élvezetnek is oda. A gömb aljrésze viszont rendkívül csalóka, és ez könnyen végzetesnek is bizonyulhat. Ugyanis ha a sör szintje eléri a gömböt, egy nagy „glouukk” hangot hallunk, ami azt jelezi nekünk, hogy épp nagy mennyiségű sör zúdul hirtelen a arcunkba. Gyakorlatlan, ügyetlen, mondhatni amatőr sörösöknél ez rendszerint a nyakban és nem a szájban végzi. Aggodalomra azonban semmi ok, hisz a sör minden felsőn jól mutat, ráadásul a nők is élnek-halnak az illatért.
A Kwakot egyébként kétféleképpen lehet fogyasztani. Az emberek egyik fele, a kezdők és turisták a fa tartószerkezetet markolják meg, és úgy döntik magukba a nedűt. Ez a módszer valljuk be teljesen ellentmond a belga sörök filozófiájának, és inkább egy német sörfesztivál hangulatát idézi, ami önmagában jó dolog, csak nem épp ebben az összefüggésben. A másik, sokkal kulturáltabb módszer szerint kivesszük a tartóból az elegáns poharat, és abból iszunk. Ha már így elmerengtünk a pohár szépségéről, akkor úgy gondolom, hogy szenteljünk annak eredetének is pár szót.
Egyszer valamikor réges-régen, Napóleon idejében, Dendermonde nevű kis belga falvacskában élt Pauwel Kwak. Pál nagyon szorgalmas és jólelkű kocsmáros volt, akinek vendégei örömeinek kielégítése mindennél fontosabb volt. Mint minden magára valamit is adó üzletvezető, De Hoorn nevű kis mulatójában sört is főzött dögivel. Ennek a falu szorgos lakosain kívül csak a megfáradt postakocsisok örültek jobban. Nekik ugyanis szolgálati időben nem volt szabad elhagyniuk munkajárművüket. Miután Pál nap mint nap látta, miként szomjúhozott a mindig siető postakocsik személyzete, nagy bánat fogta el. Együttérzése és mérhetetlen emberszeretete cselekedetre késztette. Addig-addig töprengett, míg végül egy szép napon előrukkolt a ma is látható, és nevét viselő pohárformával. Az elv a következő volt: a fa tartót felszerelték a kocsik oldalára, és az abban lévő pohárba már csak a sört kellett minden megállásnál feltölteni. Így a kecske is megmaradt és a káposzta is, hiszen a kocsisok nem szálltak le a szolgálati járatukról, és még a szomjukat is olthatták közben.Sőt, Pált külön dicséret is illeti zseniális leleményességért. A gömb aljnak köszönhetően ugyanis, a még Budapestet is megszégyenítő kátyúkkal tarkított (XIX. századi) belga utakon való hánykolódás közben sem ömlött ki a drága, létszükséges nedű.
Az igazság kedvéért azonban hozzá kell tenni, hogy nem beszélhetünk egy azóta is élő hosszú hagyományról, hanem egy rendkívül huncut marketingfogásról. A sört és a hozzá tartozó pohárkészletet ugyanis az 1980-as években dobták piacra, de a mese elvileg igaz…
A Kwakot egyébként kétféleképpen lehet fogyasztani. Az emberek egyik fele, a kezdők és turisták a fa tartószerkezetet markolják meg, és úgy döntik magukba a nedűt. Ez a módszer valljuk be teljesen ellentmond a belga sörök filozófiájának, és inkább egy német sörfesztivál hangulatát idézi, ami önmagában jó dolog, csak nem épp ebben az összefüggésben. A másik, sokkal kulturáltabb módszer szerint kivesszük a tartóból az elegáns poharat, és abból iszunk. Ha már így elmerengtünk a pohár szépségéről, akkor úgy gondolom, hogy szenteljünk annak eredetének is pár szót.
Egyszer valamikor réges-régen, Napóleon idejében, Dendermonde nevű kis belga falvacskában élt Pauwel Kwak. Pál nagyon szorgalmas és jólelkű kocsmáros volt, akinek vendégei örömeinek kielégítése mindennél fontosabb volt. Mint minden magára valamit is adó üzletvezető, De Hoorn nevű kis mulatójában sört is főzött dögivel. Ennek a falu szorgos lakosain kívül csak a megfáradt postakocsisok örültek jobban. Nekik ugyanis szolgálati időben nem volt szabad elhagyniuk munkajárművüket. Miután Pál nap mint nap látta, miként szomjúhozott a mindig siető postakocsik személyzete, nagy bánat fogta el. Együttérzése és mérhetetlen emberszeretete cselekedetre késztette. Addig-addig töprengett, míg végül egy szép napon előrukkolt a ma is látható, és nevét viselő pohárformával. Az elv a következő volt: a fa tartót felszerelték a kocsik oldalára, és az abban lévő pohárba már csak a sört kellett minden megállásnál feltölteni. Így a kecske is megmaradt és a káposzta is, hiszen a kocsisok nem szálltak le a szolgálati járatukról, és még a szomjukat is olthatták közben.Sőt, Pált külön dicséret is illeti zseniális leleményességért. A gömb aljnak köszönhetően ugyanis, a még Budapestet is megszégyenítő kátyúkkal tarkított (XIX. századi) belga utakon való hánykolódás közben sem ömlött ki a drága, létszükséges nedű.
Az igazság kedvéért azonban hozzá kell tenni, hogy nem beszélhetünk egy azóta is élő hosszú hagyományról, hanem egy rendkívül huncut marketingfogásról. A sört és a hozzá tartozó pohárkészletet ugyanis az 1980-as években dobták piacra, de a mese elvileg igaz…
Utolsó kommentek