:::Babetta Józsefné:::

Szerkesztőségünk, néhány jobb sorsra érdemes sporttárs kíséretében a nagy sikerre való tekintettel idén is útnak indult meghódítani a kies Magas-Tátra égbeszökő csúcsait, kiterjedt és jól karban tartott pályarendszereit (egy csúszás kezdőknek max. 3 perc, haladóknak 1.5, sorban állás a tányéros felvonónál kezdőknek 25 perc, haladóknak 27, mert előzékenyen maguk elé engedik a kezdőt, aki kiesik…) megmártózva a szomszédok híres vendégszeretetében. Nehezen indult, rossz is lett.

Induláskor Főszerkesztő Úr az előző esti italozást heverte ki körünkben, amely abban manifesztálódott, hogy vagy visszaküldött minket anyánkba vagy szexuális ajánlatokat tett a vele egy autóban ülőknek, jobb esetben aludt. Kiérdemesült kollegája, akinek a Kurosz eddigi legnagyobb nézettségét köszönhette, pedig még a Kökin kóválygott a megbeszélt találkozó időpontjában, büszkén hangoztatva, hogy ő bizony még be sem pakolt. A sítúrán való részvételük csak a jelenlevők jóindulatán múlott. A társaság lelkesedése a síelés iránt arányosan nőtt a Budapestől mért távolsággal, az átaludt órák számával és a fogyasztott szesz mennyiségével, a krupinai Tesco megtalálása után pedig már-már a kibírhatatlanságig fokozódott.

Tavaly óta megnövekedett igényeinket kénytelenek voltunk újfent a méltán ismeretlen csorbatavi pályán kielégíteni, amely minőségében minden várakozásunkat alulmúlta. Jég némi buckával. Útitársunk ki is használta az egyetlen és utolsó alkalmat a síelésre, oly sikeresen, hogy a következő két napban ágyéktól bokáig gipszben nézte a Bahn Tv-t vagy olvasta a Várak magazint. Aznap este többen is a popradi kórházban hasonlíthatták össze a magyar és szlovák egészségügyi rendszer működőképességét. A következő nap szakadó esővel köszöntött ránk. A lelkes kis csapat kedvét ez sem szegte, mondván a hegyen úgyis havazik. És valóban. Síelés csukott szemmel, nagyon rossz, beázik a kabi, nem jár a felvonó, 20 perc sorban állás, rövidpálya, de ’síelni jöttünk b.. meg a k.. élet!…’, majd inkább káposztás hot-dog, „csáj”, forralt bor és kukuricu a melegedőben.



Síelés helyett maradt a Monopoli, a zene és a gasztronómia. Este bizonyossá vált hogy Szlovákiát sem kerülte el az európai cumani, a gyengébb lelkületűek halálfélelemben várták, megérik-e a reggelt, mások, akik valószínűleg a tornádó „szemébe” kerültek dohányvásárlás közben állították, odakint csak egy enyhe kis szellő fújdogál. Harmadnap a csapatnak az a része, amelyiket nem temetett még maga alá a depresszió, még egyszer utoljára kísérletet tett a síelésre, szakadó eső, orkán erejű szél ide vagy oda. Minden remény elveszett amikor kiderült: egy felvonó sem jár. Lesújtva indultunk hát haza, a család legalább örült a bérletre el nem költött koronából vásárolt Deli csokinak. Voltak azért derűs pillanatok, Surda pl. megtanult fékezés nélkül hegynek felfelé síelni…