jan
10
:::Surda:::
(Az alábbi cikket a szerző szemináriumi dolgozatként volt képes beadni 2005-ben. A művet eredeti hosszúságában, változtatás nélkül közöljük, csupán a lábjegyzeteket töröltük az olvashatóság kedvéért, ettől eltekintve tényleg ezt adta be. - a szerk.)

A festői környezetű Hildesheim Hannovertől 30 km-re fekszik délkeleti irányban. Ettől a várostól délkeletre fekszik a Galgenberg, mely szép állat- és növényvilággal rendelkezik. Ideális hely egy kis sétálásra, túrázásra, ha az ember már megunta a nyüzsgő várost, és a természet lágy ölén szeretne megpihenni. Ne aggódjanak, nem tévesztettem el a címet, és nem is turisztikai kiadványt szeretnék írni. Az előbbieket csupán azért mondtam el, hogy a kedves olvasó térben is el tudja helyezni azt, amiről a cím szól. Tovább nem csigázva a kedélyeket, és nem élve a késleltetés költői eszközének használatával, elárulom, hogy a kincset a Galgenberg nyugati lejtőjén sikerült megtalálni.

Ez nem úgy történt, hogy épp valaki hegymászás, vagy ebéd utáni egészségügyi sétája közben bukkant rá. Nem! A kegyetlen valóság az, hogy a porosz hadsereg kemény fizikai munkára fogta a 3. hannoveri gyalogosezred katonáit , és lőállást ásatott velük!

1. Megtalálás

1868. október 17-ének reggelén, még senki sem sejtette, hogy az a nap meg fogja változtatni nem csak az ő, hanem az egész tudomány életét is. Ugyanolyan szép őszi nap volt, mint a többi, kicsit szeles, de amúgy napsütéses. Korán reggel kivezényelték a haza ifjú védőit munkájuk elvégzésének helyszínére, és ők fejet hajtva e kényszer előtt, végezték a dolgukat. Estefelé, amikor a nap már lemenőben volt, gyönyörű látványával vigaszt nyújtva a regrutáknak, az elcsigázott August Armbrecht muskétás egy spirál alakú, patinás tárgyra lelt, amit egyszerű rozsdás vasnak nézett, és ügyet sem vetve rá folytatta az ásást. Nem lehet tőle rossz néven venni, hisz’ nem volt semmilyen előképzettsége, és az egész napi munka kifárasztotta, érzéketlenné tette a talált tárgyak iránt. Szeme előtt csak egy cél lebegett, mégpedig az, hogy minél gyorsabban befejezze, a rá kirótt feladatot. Azonban pár perc múlva már nem kerülhette el a figyelmét az a 2 darab patinás, de nyilvánvalóan ezüstből készült söröskorsó, és egy vödör. Szólt gyorsan a bajtársainak, akik egyből ott teremtek, hogy önzetlenül segítsenek neki. Kikapkodtak belőle, amit tudtak, de időközben a nagy csődületre figyelmes lett Gursky őrmester, meg Luges és Böllsdorf altiszt is, hát odamentek ők is. Eleinte tanakodtak, hogy mitévők legyenek, mert meglepte őket, hogy a gödörben, amelyben megtalálták a tárgyakat, sok víz volt, a körülötte lévő talaj pedig száraz. Nagyon különös, gondolták, de megállapodtak abban, hogy a vizet kiszivattyúzzák, ezzel megkönnyítve a még hátramaradt elemek kiemelését. Még ott helyben, a hegy lábánál le próbálták mosni a ráragadt földet és szennyeződést a tárgyakról. Az időközben megérkezett von Dobbeler százados felügyelete alatt 3 kordén a kaszárnyába szállították a leleteket. Dokumentálásra természetesen senki nem is gondolt, amúgy is, ekkor már egyáltalán nem tudták türtőztetni örömüket.
A felfedezés híre futótűzként terjedt el a katonaság és a lakosság köreiben, de nem csak Hildesheimban, hanem a környező településeken is. A következő napon kincsvadászok lepték el a környéket erkölcsi és anyagi haszon nem titkolt reményében. Nagy valamit nem leltek, általában csak kisebb edénylábakat és egyéb díszeket. Ezeket egyesek leadták a hivatalos közegeknél, egyesek megtartották, mások pedig egyszerűen beolvasztották. A kiásók alaposságát jól jellemzi, hogy például gimnazista gyerekek 2 olyan edényfület adtak le, amit az első mosás helyén találtak, a verem közelében. A sereg megbízott egy helyi aranyművest és még 2 szolgálati idejét töltő újoncot, egyikük aranyműves, a másikuk fotográfus, hogy legjobb tudásuk szerint állítsák helyre és dokumentálják a rothadó edényeket. A majdnem kétezer év alatt, amíg a föld alatt rejtőztek, az edényekre vastag klórezüst réteg rakódott, amitől rendkívül töredezetté és porhanyóssá váltak. Ezt a restaurátorok hajlítási és törési tesztekkel egy idő után belátták, sőt azt is, hogy ez nem túl előnyös művelet restauráláskor, és végül felhagytak az ilyen kísérletekkel. Többféle módszerrel próbálkoztak, de leginkább kefével, vízzel és sósavval tisztogatták meg a leletet. A művelet csak a legrosszabb állapotban levőkre terjedt ki, a többit tovább rágta az idő vasfoga. Az is megeshet, hogy csak később keletkezett, vagy uralkodott el rajta annyira a patina, hogy feltétlenül javításra szorult volna. Mindeközben elképesztően nagy érdeklődésre tett szert a lelet a szakma és a nép körében is. Minden újság írt róla, és amelyik csak tehette, képet is közölt. A közeli, göttingai egyetemről érkezett oda az első tudományos felkészültséggel rendelkező gárda. Ők a stílusjegyek, de leginkább a súlyadatok alapján kora császárkorinak vélték. Korábban az az elmélet is felmerült, hogy ez egy reneszánsz hercegé lehetett.
A külföldi sajtó és a tudományos világ is felkapta a témát. Még az év novemberében számos erről szóló kiadvány látott napvilágot. Németország-szerte, gipsz- és agyagmásolatokat készítettek a szebb példányokról, melyek iránt akkora volt a kereslet, hogy szinte nem győztek eleget gyártani belőlük. Hamarosan fémből és nemesfémből is elkezdték reprodukálni, a módosabb rétegeknek. Minden valamirevaló német háztartásban volt legalább egy ebből a nemzeti kincsből. A leggazdagabb emberek versenyeztek egymással, hogy melyikük tudja megvenni, hogy dicsekedhessen vele, de mivel a katonaság területén találták, így az az állam tulajdonát képezte, és nem is került kalapács alá. Hildesheim szemében felcsillant a remény, hogy belekerülhetnek a köztudatba, ezért elhatározták, hogy még az évben kiadnak egy komoly publikációt. Ez meg is jelent , de szakmai szempontból sok kívánni valót hagy maga után. A hildesheimi ezüstkincset 1868. novemberében a hadügyminisztérium utasítására a Állami Múzeumba szállították, ahol azonnal ki is állították. A költöztetést a hildesheimiak ellenezték, mert nemcsak úgy szerettek volna vele dicsekedni, mint ott előkerült, hanem mint ott őrzött darabokkal is. A kiemelésben segédkezők is követelték jogos jussukat. Utóbbiakat az állam egy jelentékeny összeggel kárpótolta. A vitát a császár tett zárta le, amikor 1869. szeptember 17-én egy rendeletével a kincset a berlini múzeumnak adományozta.

2. Restaurálás

Az 1870-es években nagyrészt megfeledkeztek a hildesheimi leletről, más felfedezések felé irányul a tudomány figyelme. A tárgyak állapota természetesen folyamatosan romlott, az esztétikai élményt is rontva ezzel. Végül 1895-ben elhatározták, hogy az egészet kíméletesen restaurálják, és a munka végeztével átfogóan közlik annak eredményét. A helyreállítás 1899-ig tartott. Ekkor kapta vissza az edények nagy része a fülét és lábát, amiket a vizes talaj oldott le róluk réges-régen. A forrasztásnyomok alapján igyekeztek beazonosítani, hogy melyik honnan hiányzik. A mesterek annyira figyelmesek voltak, hogy hideg eljárással javították, hogy később le lehessen venni a ráillesztett díszeket a tárgyakról, ha valaki úgy is meg akarná majd vizsgálni. Továbbá megszüntették a folytonossági hibákat, és így már sokkal könnyebben el lehetett képzelni, hogyan is tündökölhettek fénykorukban. Érdekes módon a legtöbb lyuk a legpompásabb tárgyakon volt. Voltak olyan fogantyúk, melyek sehova sem illettek, ezeket természetesen nem rakták rá semelyikre. A tudományos munkát 1901-ben fejezte be Pernice és Winter, amely monográfia a mai napig is az egyik alapműnek számít ebben a témában. Eredetileg le akarták rajzolni a leleteket, de miután ez nem sikerült nekik valami fényesen, így a fotográfia mellett döntöttek.

3. Leletkontextus

A veremben háromlevelű lóhere alakjában helyezték el a főbb darabokat. Ezek: a kratér, a kantharosz , a vödör, mellette a bordázott tál, két sarokban a 2 söröskorsó, a kandeláberláb és az összecsukott asztalállvány keresztben. Az első háromba tették bele az összes többi edényt a felsoroltakon kívül, és ezeket lapokkal, serpenyőkkel le is fedték. A söröskorsókat nem borította felülről semmi, mégis kellett lennie rajtuk valaminek, mert csak elenyésző mennyiségű agyag került beléjük, ahhoz képest, hogy meddig voltak a föld alatt. Ezt természetesen nem az ásatásból tudjuk, hiszen a kiszipolyozott katonák kikapkodták őket, amilyen gyorsan csak lehetett, a részleteket figyelmen kívül hagyva, mindennemű dokumentáció nélkül. Hát akkor honnan tudjuk az egészet ilyen pontosan? - kérdezheti az olvasó, teljesen joggal. Kérem szépen, a hadügy volt olyan eszes, hogy megbízta, von Cohausen ezredest azzal, hogy járjon utána annak az ominózus napnak. Ő fáradságot nem kímélve vetette rá magát az ügyre. Tüzetesen kikérdezett mindenkit, aki a kiemelésben segédkezett. Ennek alapján a gödör 4 láb hosszú, 3 láb széles, 7 és fél, vagy más adatok szerint 9 láb mély volt. Valószínűleg az ókori felszín alacsonyabb lehetett, mivel a XIX. századi felszín alatt, 2 láb 3 collal, középkori anyagra bukkantak. Idővel feltöltötte az onnan nem messze levő folyó. Armbrecht muskétás először a kantharosz fülét találta meg, és egy a laza mozdulattal el is hajította. Utána következett a 2 korsó és a vödör. A napvilágra kerüléskor sajnos a nagyon rossz állapotú tárgyak szétporladtak, így például a bordázott tál is, amely hozzánőtt a vödörhöz. 1869. július 19-24-ig von Cohausen ellenőrzőásatásokat végzett a lelőhely környékén 26 katona és 1 altiszt segítségével. Állatcsontok, középkori kancsótöredékek, újkori mázas kerámiák, egy hatfontos ágyúgolyó, egy római bronz fibula és egy félkör alakú patinás rúd került elő.

4. Technika

Az edények elkészítésénél a következő fogásokat alkalmazták: öntés, kalapálás, kemény- és puhaforrasztás, szegecselés, gravírozás, aranyozás, niello. Az öntést általában a fülek, lábak és a test elkészítésénél alkalmazták. A vékony fal fejlett öntési tudományra utal. Nagyon jó bizonyíték erre az Athéna-embléma, mely némely helyen kevesebb, mint 1mm vastag. Hat különálló darabból áll, és valószínűleg csak egy másolatról van szó. Az eredetije sem lehetett sokkal öregebb. Legtöbbször sajnos nem tudjuk, hogy viaszveszejtéses, vagy homokforma eljárással hozták-e létre az edényeket. Ezek után esztergálni és cizellálni kellett, aminek következtében valamivel vékonyabb lett a tárgyak fala. A mesterek jól értettek a kalapáláshoz is. Így is képeztek ki reliefeket, amint ez látható az Athéna-tálon, vagy a maszkos csészéken. Amikor az ezüstlapokból kialakították a domborműveket, akkor azok nagyon elvékonyodtak. Ekkor az ezüstlapot ólommal töltötték ki, hogy lehessen belőle enni-inni, ezzel is bizonyítva, hogy használatra szánták őket. A keményforrasztást vastagabb széleknél, tehát a kevésbé finom területeken vetették be. Ezek ellenálltak mind az időnek, mind a talajviszonyoknak.
Nem voltak ennyire sikeresek a puhaforrasztással odaerősített elemek a kegyetlen természettel szemben. Megsemmisítő vereséget szenvedtek. Egyikük sem tartotta meg eredeti helyén a díszeket, mindet leoldotta az agyagos, vizes talaj. Gehring szerint a könnyen leeső részek az ókoriakat is bosszantották. Kijelentését arra alapozza, hogy egy első századi leltáron eme darabokat külön-külön bejegyezték. Mindkét forrasztási típusnál ón volt a kötőanyag. Dupla szegecselésre az asztalállványon láthatunk példát. A gravírozást nem csak a nevek, súlyadatok írására vették igénybe, hanem a díszítés kiegészítésére, tökéletesítésére is. Élesebb kontúrokat, szőrzetet, finomabb részleteket rajzoltak meg vele. Speciális változata, amikor a kép környékét leütögetik, és az így emelkedik ki, reliefhatást idézve ezzel elő. A söröskorsókon látni erre példát. Az aranyozás esetében csak tűzaranyozásról beszélhetünk, laparanyozásról nem. A cél a festői hatás, egyes dolgokat kiemelnek, élethűbbé tesznek. A niellonál kénport olvasztanak az előre kialakított lyukakba, és ezáltal fekete színű lesz. Ékes példája ennek a három oroszlánlábon álló tál, vagy akár a nagy kantharosz. A reliefdíszítésű edényeknél megfigyelhető egy nagyon ősi , de kétségtelenül fejlett technika, az, hogy ezek két rétegből állnak. A belső betétet vastag ezüstlemezből kovácsolták. Rajta semmi dekoráció nincs, és erős öntött szájjal rendelkezik, melyet keményforrasztással illesztettek hozzá. A külső, a köpeny, amely készülhet öntéssel és kovácsolással is. A két részt a szélénél erősítik egymáshoz. Közöttük szuroknak kellett lennie, bár erre utaló nyomokat nem találtak. Ha meggondoljuk, hogy ezt a bonyolult eljárást azért alkalmazták, hogy használni tudják a csészéket, és azt, hogy a lemezek túl vékonyak ehhez, akkor csak ez a megoldás marad. Így készült a kratér, a 2 söröskorsó. Ez utóbbinál az az érdekesség, hogy a betét a köpeny fölé nyúlik, ezzel szájat alkotva neki. A díszítetleneknél nem kellett ezt a technikát igénybe venni, mivel ezeket e nélkül is be lehetett vetni.

5. Étkezési szokások

Az ivócsészék nagy száma jól aránylik az evéshez használt egyéb alkalmatosságok számához. Vannak olyan szettek, melyek minden egyes részét elásták, és vannak olyanok, melyeknek csak a felét. Kétségtelen, hogy az edények mindennapi használatban voltak, erre már számos bizonyítékot láttunk, továbbá a kopásnyomok is ezt támasztják alá. A kincsben hármas és négyes szettek vannak. A hármas a galliai, míg a négyes a görög-római étkezési szokásoknak felel meg. A férfiak a tricliunium (ebédlő) középen elhelyezett asztal körül feküdtek a lectusokon (kereveteken). A főétkezés, a cena, a kora esti órákban kezdődött. A különböző fogásoknak megvolt a maguk számára kialakított tálformája. A promulsis (előétel) mindig a tojás volt. Ez olyannyira igaz, hogy az elejétől a végéig, „ab ovo usque ad mala” mondás is ebből ered. Van is egy tálca, melyen 12 tojás alakú bemélyedés látható, feltehetően ennek a felszolgálására. Ezután következett a cena (főétel), három, vagy négy fogása. Mivel minden eledelt más és más tányérba szedtek, nehogy összekeverjék az ízeket, így szükségszerűen hármas-négyes garnitúrákat vettek igénybe. Befejezésképp jött a mensae secundae (desszert), mely gyümölcsökből, kalácsokból állt. Mivel a rómaiak kézzel ettek, minden evéshez kellettek kézmosó tálak, és a fogások előtt és után leöblítették a kezüket, hogy ne piszkolják be az új ételt. Ezeken kívül volt még rengeteg egyéb is, ami egy étkezéshez kellett. Kancsók, kratérok, kanalak és így tovább, melyek szintén megtalálhatók a kincs anyagában. Kandeláber is van, mely a fenséges vacsorákhoz szolgáltatta a világosságot. Az ételek melegen tartására szolgálhatott a bordázott tál, míg a mosogatáshoz szükséges víz felmelegítésére a vödör. Mindkettőn vastag klórezüst réteget találtak, mely akkor keletkezik, ha nyílt lángnak teszik ki az ezüstöt. A kincs között vannak pompás darabok is, mint az Athéna-serleg, az Attisz-sereleg stb. Nagyobb ünnepségeken imádták az ilyeneket mutogatni és feszíteni vele. Hevesebb ivászat alkalmával tönkre is mentek, ezt tisztán látni abból, hogy többszöri javításra szorultak már az ókorban is.

6. Feliratok és eredet

A feliratokat Pernice és Winter 2 csoportra osztja :

1. Számunkra, sajnos megfejthetetlen, mivel érthetetlen rövidítések, jelkulcsok. Alig, vagy nem látható helyre írták őket. Úgy néznek ki, mintha sebtiben vésték volna be.

2. Súlyadatok, vagy nevek. Ezeket már meg tudjuk fejteni. Összesen 29 ilyet találtak, melyeket általában kevésbé szembeötlő helyre karcoltak be. Mindig arra az edényre vonatkozik, amelyre ráírták. Van, amit szépen beponcoltak, és amit csak flegmán véstek rá. A rómaiaknak megvolt az az áldott jó szokásuk, hogy feltüntették a nemesfémből készült tárgyakon, hogy mekkora azok tömege. Sőt, ha garnitúráról volt szó, akkor azt is odabiggyesztették, hogy az hány darabos volt. Az első szám adja meg, hogy hány részes a szett, ezután következik egy p = pondo (súly), és végül az egész készletnek az unciában kifejezett súlya. Csak a nemesfémek súlyát adták meg, az ólomét, vagy bármilyen más kitöltő anyagét nem. A következő 4 név található rajtuk: L. Manlius Bocchus M. Scato Marsus M. Aurelius C. Az elsőnek Boccus és Bochus variánsai is előfordulnak. A nevek az utolsó kivételével genitivusban állnak. M. Aurelius C. kapcsán egyből felmerült az a hipotézis, hogy ez a második századi császáré lett volna. Ezt stilisztikai jegyek alapján gyorsan és biztosan cáfolták. A másik kérdés, mely nagy port kavart az az, hogy vajon kiket takarnak a nevek. Felvetődött, hogy ezek az argentarii vascularii (ezüstötvösök) lennének. Ez ellen, azonban elég meggyőző érveket hoztak fel. Ekkoriban a kis- és nagyművészet művelői a görögök voltak, viszont ezek mind római nevek. Másrészt, ha mester- vagy műhelynevek lennének, akkor azt bepecsételték volna, nem pedig hanyagul vésték volna rá. Tehát marad az a magyarázat, miszerint ezek a korábbi tulajdonosokat jelölik. Van egy 8 darabos kis csoport, mely miden bizonnyal galliai eredetű. Ez inkább technikájában és kivitelezésében tér el, nem annyira a díszítésben a lelet többi, nagyrészt Campaniaban előállított felétől. Rosszabb minőségűek, durvábbak, és hiányzik belőlük a teljesség igénye. Különleges poncolásuk, figurális ábrázolásmódjuk stílusa miatt is kilógnak a sorból. Ide sorolhatjuk a 2 söröskorsót, a Héraklész-tálat, a tojásos tálat és a sima csészéket. Sok tárgyon találtak átalakításokra, javításokra utaló nyomokat. Főleg a nagyon szép és jó minőségűeket használták fel újra. Az emblémákon is látszik, hogy eredetileg nem abban, hanem egy kisebb és jobb minőségű tálban lehettek.
Azt is megfigyelték, hogy némely csészén nem az eredeti fülek helyezkednek el, és ez nem a restaurátorok hibája. Ilyen okokból kifolyólag megalapozott az a feltevés, hogy egyes darabokat majdnem egy évszázadon át vettek igénybe. Véleményem szerint a kincs nem lehetett nagyon gazdag ember tulajdona, ha egyáltalán egy ember tárgyairól beszélhetünk. Elképzelhetőnek tartom, hogy a barbárok a több helyről rabolt dolgaikat valamilyen szakrális megfontolásból ásták el a földben. Lehet, hogy egy közösség, és nem egy személy cselekedte ezt. Azért zárom ki, hogy a kincset rómaiak deponálták, mert 280 km-re feküdt a limestől, germán területen. Az igaz, hogy nyugodtan eláshatta egy szorongatott helyzetben levő római kereskedő is. Felmerült az a hipotézis is, hogy ezt akkor ásták el, amikor még az a Római Birodalom birtoka volt ez a terület, tehát a teutoburgi vereség előtt, i.sz. 9-ben, de a stilisztikai jegyek alapján való datálás ezt egyértelműen cáfolja. Gehring úgy gondolja , hogy a kincs elásásánál ott kellett, hogy legyen egy ember, aki értett az ezüsttárgyakhoz. Feltevését arra alapozza, hogy a három nagy edénybe szépen gondosan helyezték bele a többit. Szerinte inkább egy ezüstkereskedő lehetett a „tettes”. A nagyon tehetős személyt azért zárnám ki, mert nem hinném, hogy ezen spóroltak volna a pazarlástól híresen nem óvakodó arisztokraták. Nem tartom valószínűnek, hogy ennyire javítgatta volna ezt bárki is, ha olyannyira gazdag lett volna. Különben is nekik ott volt a hírnevük, melyet mindig ápolni kellett, és hogy nézne ki a felső körökben valaki, akinek ódivatú, toldozott-foldozott étkészlete van. Az persze lehet, hogy eredetileg egy ilyen egyén készítette, vagy vette meg, de amikor azok megtették már a szolgálatukat, túladott rajtuk. Bizonyos feliratok arra engednek következtetni, hogy nem volt szokatlan dolog, hogy olyan nemesfém edényeket vettek, melyeknek csak egyes részei károsodtak, azzal a nem titkolt céllal, hogy 2-3 különböző darabból készítsenek egyet.
Legvalószínűbbnek azt tartom, hogy olyan emberek tulajdonát képezhették, akik nem tudták maguknak megengedni a vadonatúj ezüstgarnitúra birtoklását, de ugyanakkor nem akartak lemondani az élvezetnek erről a formájáról, ezért használtat vásároltak és ezt javítgatták. Ez megmagyarázná azt is, hogy miért voltak olyan sok ideig alkalmazásban. Gehring is elmondja , hogy az ezüst étkészlet nem csupán a gazdagok és az előkelők kiváltsága volt, hanem minden jólétben élő és valamit is magára adó család birtokában volt ilyen. Nem volt ez elérhetetlen az egyszerű halandók számára sem, főleg nem egy ilyen virágzó korban. Pompeiiben találtak számos készletet, mely több és szebb darabbal büszkélkedhet, mint ez. Ennek tükrében talán el tudjuk képzelni, micsoda gazdagságban élhettek egykoron, hisz egy tengerparti kisváros is olyan kincseket rejtett, mint például a boscorealei ezüstkincs. Tulajdonosa ráadásul egy felszabadított rabszolga volt, nem is arisztokrata, és mégis ilyen tárgyakat birtokolt.

7. Keltezés

A keltezésről már több alkalommal is tettem említést, de most kiegészítve és összefoglalóan próbálom tudatni az olvasóval. Párhuzamokat vontak a jól keltezhető művészi és építészeti alkotásokkal, valamilyen közös tulajdonság alapján. Ilyenek például a falfestmények, kerámia, vagy bármi más tárgy, mely hasonlóságokat mutat a kinccsel. Peompeiiben és Rómában számos villa falfestményén hasonló motívumokat fedezhetünk fel, mint a szóban forgó dolgokon. Ilyen például a Villa Farnesina, vagy az Ara Pacis Augustae Rómában. Mindegyikük az i.sz. első századból való. Megfigyelhető rajtuk a naturalisztikus levélábrázolás, mely párosan jelentkezik az edény felületén, néha a figurális díszek között is, sőt van, amikor a fület képzik ki ilyen formára. A legkorábbiakat a késő hellenisztikus korra datálják , például az Attisz-embléma. A legkésőbbre datált darab a kanál, melynek lóhere alakú lyuk díszeleg a fogantyúján. Ezt az i.sz. 50-75. közöttre teszi Gehring. Az elásás értelemszerűen ez után kellett hogy bekövetkezzen.

8. Kincs, ami nincs, de mégis van

A téma a nagy kratér köpenye. Nos, ez az egyike azoknak a tárgyaknak, amelyek sikeresen megsemmisültek a II. világháborúban egy bombatámadás következtében, a két füllel és a lábbal együtt. Elpusztult, tehát ezért nincs. Az, hogy mégis lehetőségünk van a vizsgálatára, annak köszönhető, hogy galvanoplasztikai másolatokat készítettek a nagyközönség érdeklődésének és birtoklási vágyának mérséklésére. A jobban sikerült utánzatok, fényképek és az eredeti tárgy maradványai alapján jó képet kapunk egykori gyönyörűségéről. Ezért mondom tehát, hogy mégis van.
Magassága 0,36 m, átmérője 0,353 m. Előképe egy klasszikus görög harangkratér volt. A köpeny szélénél egykoron egy felirat volt látható, mely így szólt: CUM BASI PONDO XXXXI Ezek szerint még kellett hogy legyen egy bázisa is, amilyeneket agyagból és bronzból készült darabokról ismerünk. A megtalált kratér súlya (köpeny, betét, fülek, láb) kb. 29 uncia, tehát a bázis kb. 12 unciát nyomhatott. A kis díszítetlen láb, melyet ma ismerünk, csak arra szolgált, hogy ne dőljön el, hogy le lehessen tenni az asztalra. Erről a darabról biztosan tudjuk, hogy viaszveszejtéses eljárással készült. A köpenynek a belső felülete életlenebb, mint a külső, és kísérletekkel bizonyították, hogy ez a viaszveszejtéses eljárásnál fordul elő. Kalapálásnál a belső felülete is élesebb lenne. Tudom, hogy azt mondtam, hogy a köpeny megsemmisült a II. világháborúban, de ezt még Pernice és Winter állapította meg, akik még az eredetit vehették szemügyre. Reliefek: A száraz adatok után jöjjön a szép! A kratér köpenye két egyenlő részre osztható a fülek alatti oroszlángriffeknél. A fejük búbjából kiinduló növény háromfelé ágazik: a középső, melyen a virág van, egyenesen a fülek ráillesztéséig nyúlik fel, míg a 2 oldalsó girland egymással szimmetrikusan tekeredik. Köztük semmi állat, vagy Eros nincs.
Az így kapott kép középpontjában egy-egy sasgriffpár áll, melyek hátrafelé szegezik tekintetüket. Tolluk úszóhártyába és indákba megy át. Kettejüket egy virág szára választja el egymástól, mely az egész köpeny meghatározó részévé növi ki magát. A száron öt virág tornyosul egymás felett, és egészen bizonyos vagyok benne, hogy ilyen a természetben nem fordul elő. Csak a második virágból és a griffekből indulnak ki indák, melyek az edény egész felületét behálózzák. Az egyik oldalán, az ún. harcos oldalán három szárnyatlan Eros látható, melyek közül az egyik horgászik, míg másik két társa egy-egy háromágú szigonnyal felfegyverkezve, rákok elejtését kísérli meg. Az ellentétes részen, az ún. békés oldalon három Eros fegyvertelenül jelenik meg egy idillikus, játékos képben. Teljesen összhangban vannak a környezetükkel, az egyik Eros ráadásul egy tintahalat dajkál. Hát nem aranyos? Mindkét felén a kép közepétől balra két-két Eros helyezkedik el, míg attól jobbra csak egy, de csak egy Eros néz balról jobbra, a többi kettő jobbról balra. Ezzel megszüntetik a síkművészetekben szokásos mozgást, és statikusságot érnek el, amely azonban nem merev. Megcsodálhatunk a kratéron 10 ragadozóhalat, melyet Künzl murénának vél. Ezen kívül 13 egyéb tengeri állatot: 1 delfint, 2 kishalat (talán dévérkeszeg), 7 garnélát, 3 tintahalat és 1 homárt. Venus istennő Erosai, akik hol játszadoznak, hol harcolnak, kifejezik a víz alatti világ varázslatosságát, de ugyanakkor a veszélyességét is. A kora császárkorban sokszor egyenrangúnak ábrázolják az oroszlán- és sasgriffeket, de az előbbi Dionüszosz, az utóbbi Apollón jelképei.
A borkeverőn szemmel láthatólag Apollón sasgriffjei dominálnak. Gosławiceben került elő egy ezüstszküphosz, germán fejedelmi sírból, melyen ugyanez a ritka motívum látható, mármint az, hogy tengeri lényként jelenik meg a sasgriff. A bor istenének jelképei egyáltalán nem meglepőek egy kratéron. Érdekes viszont, hogy Poszeidón-Neptunus jelképét, a háromágú szigonyt is az Erosok kezébe adják, tehát nem a víz istenét akarták itt kiemelni, noha az egész az ő birodalmában játszódik. A tenger egyértelmű urai az actiumi Apollón, valamint Venus, a Iulius nemzetség ősanyja. Ezen az edényen is jól tükröződik az udvari propaganda és annak a művészetekre gyakorolt hatása. Datálás: I.e. 20-tól időszámításunk kezdete körülre teszik készítésének időpontját. Az Ara Pacis Augustae temenoszfalának a külső oldalán, az alsó részen található akantusz ornamentikája párhuzamokat mutat a borkeverőn található növényi dekorációval. Az Augustus-kori művészet egyik jellegzetessége a díszek síkszerű elrendezése. A girlandos csészén látható fellógatott növényi dísz szintén megjelenik a békeoltáron, igaz ott ez nagyobb, szélesebb.

9. Összegzés

A hildesheimi ezüstkincs egy teljes étkészlet fele, amit i.sz. I. század harmadik negyedében ástak el. Kb. 74 darabból áll. A legkorábbi darabjait az i.e. I. század második felében készítették. 1868. október 17-én találták meg, egy katonai lőállás kiásásakor. Katonák ássák ki a kellő alaposság teljes hiányával, ami tovább bonyolítja a képet. Előkerülése rengeteg vitát indított le. Például azt, hogy hogyan került 280 km-re a Római Birodalom határaitól, vagy, hogy ki ásta el. Számomra a legelfogadhatóbb magyarázat ezekre a kérdésekre, hogy germánok rejtették el szakrális okokból. Hosszú ideig és mindennapos használatban voltak, erre a számos javításra, újrahasznosításra utaló nyomból is következtethetünk. Egyes garnitúrák teljesek, míg másoknak csak egy-két darabját rejtették el. Minőség szempontjából is változatos képet mutat, a nagyon jótól a kevésbé jóig. A lélegzetelállító díszű edények előállításához bonyolult technikákat alkalmaztak, de díszítetlenek is vannak szép számmal, melyek nem igényeltek akkora műszaki felkészültséget. A bekarcolt és beponcolt feliratok alapján ismerjük egykori súlyukat, hány darabból álltak, és 4 korábbi tulajdonos nevét is.

10. Bibliográfia

Gehring, U., Der Hildesheimer Silberfund, Berlin 1980.
Künzl, E., Eine phantastische Unterwasserwelt im Ziechen von Apollo und Venus: der Silberkrater von Hildesheim, Archäologisches Korrenspondenzblatt 26 (1996.) 75-82. Pernice, E. – Winter, F., Der Hildesheimer Silberfund, Berlin 1901.
Richter, G. M. A. – Milne, M. J., Shapes and Names of Athenian Vases, New York 1935.

A bejegyzés trackback címe:

https://kurosz.blog.hu/api/trackback/id/tr75289667

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

anikó 2008.01.10. 16:54:53

Asztakurva!Kedves Surda neked a National Geographicban kellene pubikálnod

szsz 2008.01.10. 19:57:26

ez most komooooly???
süti beállítások módosítása