Több ok is közrejátszott abban, hogy nagyon vártam ezt a lemezt. Egyfelől az első (self titled) tetszett (egy időben elég sokat is hallgattam),  még annak ellenére is, hogy nem volt túl eredeti. Node, hogy az énekes mennyire utánozza Robert Smith-t nem teljesen lényegtelen, ha végeredmény hallgatható? Arról nem is beszélve, hogy végre megcsinálták a "száguldó motorcsónakok orrában zenélünk" klipet (fearless), amiről minden jóérzésű jutyúb látogató addig csak álmodozott (istenem az az ugratás 0:35-nél). Enélkül bizony jóval üresebb lett volna a 2005-ös év.

Összefoglalva tehát: van egy tehetséges és fiatal banda, akik összeraknak egy egész jó (de nem túl eredeti) lemezt, és az ember akkor azt gondolja, hogy dejó,  a következő cd-n már eredetiek is lesznek és mekkorát fog az majd szólni. Erre ezt kapjuk. Ezt a szart. Azon is gondolkodtam, hogy lehet, hogy csak vicc az egész, ezt azért tényleg nem gondolhatják komolyan. Nudli számok, bojzbendes hangzás és kinézet (érdemes megnézni és összehasonlítani énekes barátunkat a két klipben), vagányság nulla. Nem értem. Ezt miért kellett? Nemhogy nem veszem meg, de még a kompjúterről is eltávolítom, amit pedig ritkán teszek meg.

Mi a fasz van Beck-el?-merült fel bennem a kérdés számtalanszor az elmúlt években. Az Odelay (1996) óta, ami szerintem a 90-es évek egyik legjobb lemeze (A lord only knows meg simán az egyik alltime kedvenc számom) folyamatosan ötlettelenedik el. Ez a folyamat a Guero-ban csúcsosodott ki, ezt immár nyugodtan kijelenthetjük a The Information ismeretében. Jó ez a lemez? Nem, nem jó. Sokkal fontosabb azonban, hogy egy lépés vissza, ami az ő esetében (paradox-módon) előre visz. Jobb, mint a Guero és a Sea Change együttvéve, és ami fontosabb: újra megpróbálja visszacsempészni azt a dinamikát, ami a Midnite Vultures (1999) óta folyamatosan elszökőben volt. Csupán egyetlen tényleg jó számot (Nausea) sikerült rádobnia a lemezre, viszont egy jó szám miatt már rég nem veszek CD-t. Akit érdekel, hallgassa meg, én mégis inkább egy régi kedvencet linkelek ide. Addig is: Hajrá Beck! Ideje visszatérned!

Ben Harper esetében teljesen más a helyzet. Ő annyira a szivemhez nőtt az elmúlt években, hogy, ha a fentebb bőszen szétfikázott Sun and the Moon albumot ő csinálta volna, azt is megvenném. Az összes lemeze megvan, kivéve a Blind Boys of Alabama-val készítettet, de ahogy magamat ismerem, előbb utóbb azt is megveszem, már csak a gyűjtő szenvedély folytán is.  A Lifeline-tól azt kaptam, amit vártam, kicsit gyengébb, mint a Both sides, de ettől még jó. Semmi különleges, de BH letett már annyit az asztalra, ellentétben a fasz Bravery-vel, hogy megengedhet magának egy-egy gyengébb lemezt. A félreértések elkerülése végett, ez a lemez sem rossz, csak épp nem kiemelkedően jó. Mindenesetre megveszem, az tuti.

Érdekes figura ez a Jens Lekman. Első hallgatásra borzalmas, fülbemászó, Grease-t idéző dallamok és modoros ének jellemzi a muzsikáját (másodikra is). Ha azonban belesünk a felszín alá, netán még egy szótárt is előkapunk, rögtön kiderül, hogy Jens Lekman ennél jóval több. Egy megkapó humorral megáldott, nagyon tehetséges, fiatal svéd ember sejlik fel lelki szemeink előtt, aki a szép dallamok és a kedvesen mulatságos szövegek dialektikájára építi zenei világát. Ennek a fajta grízes-mázos  zenének bizony sajátos hatása van az idegrendszerre (az enyémre legalábbis biztosan: egy ízben, kéthetes vakációm során folyamatosan a "I got chills theyre multiplyin...its electrifyin" sorokat kellett dúdolnom, énekelnem és hallgatnom ott belül; szörnyű volt, főleg a környezetemnek), pár hallgatás után beveszi magát ez ember mindennapjaiba, több után pedig már nincs menekvés, ezzel fekszel, ébredsz és élsz. Kevésbé vagány és cinikus, mint Zappa, de nem is ez a célja, hisz nem akar  ő megbántani senkit. Megvenni (szerintem) nem fogom (bár azért még hezitálok), a 9-est kicsit soknak tartom, amit a pitchforkon kapott, merevlemezen tárolásra azonban feltétlenül érdemes (természetesen kizárólag 1-esek és 0-ák formájában, hogy a jogvédők se induljanak fel). A video a zseniális Postcard to Nina live performansza, ami sajnos az angolul nem tudók számára ugyanúgy élvezhetetlen lesz, mint ahogy a cd összes többi száma is.

Először a From Gagarin's Point of View (1999) kapcsán találkoztam velük. A lemez tetszett, de különösebb eufóriát nem váltott ki belőlem. Legújabb albumukat a Millenáris-koncertjük (amire végül sajna nem mentem el) miatt hallgattam meg, és ez viszont nagyon bejött. Tutira a karácsonyi bevásárlólistámon a helye.