Az operatőrből immár hollywoodi rendezővé avanzsált, Koltai Lajos második filmjének az Estének legnagyobb erőssége, hogy egyszerűen és pusztán vizuálisan szép, akár egy leányálom: a lemenő nap sugarában vörösen izzó sziklák, a szikrázó kék vízen sikló vitorlás rajta a felejthetetlen kedves, a csillagos égbolt alatt elcsattanó első csók…Olykor a látvány a giccs határát súrolja, de hál’ Istennek nem billen át. (Bár megkérdeznék erről egy ellenkező nemű mozilátogatót is…)
A történet két szálon fut: az egyiket a haldokló anya emlékképei a másodikat a tőle búcsúzó lányai és azok életének aktuális problémái képezik. Az asszony fiatalkorában egyszer megélte az igaz szerelmet és emiatt elvesztett egy igaz barátot. Ezen rövid időszak eseményei bontakoznak ki álomképeinek foszlányaiból – csupa rózsaszínben , narancsban, napsárgában és égszínkékben. Mindeközben kisebbik lánya élete fordulópontjához érkezik, gyermeket vár és életében végre egyszer jól kell tudni döntenie. Koltai a folyamatos esztétizálás közben megfeledkezik a szereplőiről és azok történetéről: nem kapunk magyarázatot például arra, hogy két ember kölcsönös szerelme miért nem teljesedik be, amikor semmi akadály nem gördül boldogságuk elé, a nagyobbik lány életéről sem tudunk meg többet, pedig ez a történetszál is elindul, de aztán jelentéktelen mellékszállá silányul, holott rejlettek volna benne lehetőségek.
A történet két szálon fut: az egyiket a haldokló anya emlékképei a másodikat a tőle búcsúzó lányai és azok életének aktuális problémái képezik. Az asszony fiatalkorában egyszer megélte az igaz szerelmet és emiatt elvesztett egy igaz barátot. Ezen rövid időszak eseményei bontakoznak ki álomképeinek foszlányaiból – csupa rózsaszínben , narancsban, napsárgában és égszínkékben. Mindeközben kisebbik lánya élete fordulópontjához érkezik, gyermeket vár és életében végre egyszer jól kell tudni döntenie. Koltai a folyamatos esztétizálás közben megfeledkezik a szereplőiről és azok történetéről: nem kapunk magyarázatot például arra, hogy két ember kölcsönös szerelme miért nem teljesedik be, amikor semmi akadály nem gördül boldogságuk elé, a nagyobbik lány életéről sem tudunk meg többet, pedig ez a történetszál is elindul, de aztán jelentéktelen mellékszállá silányul, holott rejlettek volna benne lehetőségek. A megállapodott, többgyerekes, felelős nővér élete vajon a követendő példa vagy a tökéletesség mögött visszásságok rejlenek? Az anya nem osztja meg lányaival a történetét, csupán egy-egy elejtett szavából próbálják azt rekonstruálni, mindvégig abban a dilemmában, hogy nem csupán képzelgések-e, mindvégig mi nézők vagyunk a legtájékozottabbak, útravalóul csupán annyit ad nekik: „Furcsa teremtmények vagyunk mi emberek. De a végén már úgysem számít, mert az életben nincsenek hibák.” Némi következetlenség figyelhető meg a flashbackekben is. A történet szempontjából teljesen felesleges két pluszjelenet lóg a levegőben, anélkül és megértenénk, hogy a két ember egymás nélkül éli tovább az életét. (Talán annak érzékeltetésére szolgálnak, hogy bemutassák a nő a gyermekeiben lelte meg végül a boldogságot) Hasonlóan a kevesebb több elve érvényesülhetett volna a (tényleges) hallucináció és álomjelenetekben is, amelyek néha kínosan waltdisney-sek…
Ami miatt mindenképpen érdemes megnézni a filmet az a lehengerlő szereplőgárda és néhány igazán emberi és igaz momentum. Vanessa Redgrave a haldokló anya szerepében tökéletesen hozza a békés halálra készülő, időnként zavart öregasszonyt, fiatalkori megformálója Claire Danes olyan, mint szokott lenni, nagy átéléssel játszik, látszólag igaz könnyekkel, szerelme Patrik Wilson olyan pillantással képes ránézni, amiről minden nő álmodik, Hugh Dancy a barát szerepében időnként fájdalmasan őszinte, bár nekem néha túlzó, Mamie Gummer, Meryl Streep lánya, a barátnő, olyan mint az anyja csak kevésbé szép, Toni Colettenek, bár nem áll jól a kiöregedőfélben levő rosszlány szerep, de hibátlan, Meryl Streep és Glenn Close pedig Meryl Streep és Glenn Close, ami önmagában véve elég. Az igaz momentumok pedig szerintem a film igazán emlékezetes jelenetei, amelyek nem függetlenek persze a jó alakításoktól: igazán hiteles, ahogy megjeleníti azt, hogy csak egy nő képes igazán és őszintén hinni egy férfi barátságában majd keservesen csalódni, mikor kiderül hogy sosem csak az volt, vagy a szerelmes férfi vágyakozását a szeretett nő iránt és kirobbanó örömét gyermeke érkezésének hírére stb.
Egy nem rossz értelemben vett romantikus, csupaszín film egy férfi rendezőtől nőknek.
Utolsó kommentek