Fatális véletlenek sorozata folytán alkalmam nyílt meghallgatni Keith Jarrettet a Müpa-ban. A koncertre már nyáron sem lehetett jegyet szerezni (a quart például ezért nem írt róla ajánlót), belvárosi pletykák szerint ugyanis a Demján felvásárolta VIP üzletfelei számára repiajándékgyanánt a nagy részét. Úgyhogy az, hogy mégis sikerült a koncert előtt két órával jegyet szerezni, éppoly váratlan volt, mint amennyires örvendetes is egyben.

KJ egyébként több dologról is híres. Először is, 20 éves koromig (talán a neve miatt) azt hittem róla, hogy nő. Logikát ne keressetek ebben, azóta sem értem. Másodsorban arról hogy kiváló a billentése (figyelem! szakszó). Ennek köszönhetően egész életében kurva jó zenészekkel játszott (kivéve természetesen, amikor szólózott), mint pl. Art Blakey, Jack DeJohnette, Miles Davis, Chick Corea …. stbstb.

Tehát müpa. Illusztris vendégek: volt tornatanárom valamint Faragó Tamás (csak őket ismertem fel, lehet, hogy bunkó vagyok). A koncert előtt még hosszasan lettünk nevelve a szpíker által, hogy a Mester kicsit háklis, úgyhogy ha lehet ne zajongjunk, köhögjünk a koncert alatt, tekintve, hogy a müpa akusztikája szuper, így nemcsak mi halljuk őt, hanem ő is minket… Remek szervezés, gondoltam magamban, stresszeljuk csak a közönséget. Azonban aki kicsit is ismeri KJ munkásságát, tudja, hogy jobb félni mint megijedni.

Én mindenestre ettől annyira beszartam, hogy nemhogy köhögni, de nyelni is alig mertem, nehogy megzavarjam a mestert a koncentrációban. Sőt a körülöttem ülőket végig szúrós tekintettel kémleltem, minden mozdulatukat rosszalló szempillantásokkal kísértem. Ugyanakkor azt is el kell ismerni, hogy KJ még mindig jobb, mint Miles Davis, aki bizonyos esetekben, kízárólag csak a közönségnek háttal volt hajlandó fellépni. Hiába no, a közönség van a művészért, nem pedig fordítva. Nem véletlenül ülünk mi itt (a 3. sorban), ő meg amott. Apropó mondja már el nekem valaki, hogy a 3. sort miért hívják így, ha egyszer a hatodik? A három számozott sor előtt ugyanis még van másik 3 (A, B és C).

Na mindegy. KJ biztosan sokat forgatta Macchiavelli Il principe c. munkáját, a nyitószámban ugyanis székeikbe döngölte a gyanútlan(?) közönséget. Utána viszont már lehetett szusszanni, és hallgatni a romantikusabb, könnyebben emészthető gyorsabb, lassabb számokat. Volt minden járulékos elem is, amiért a mestert szeretni/nem szeretni lehet: nyögött, énekelt (kicsit sámánosan), dúdolt, lábaival topogott, szóval csupa olyasmit csinált, ami egy ismeretlen művész esetében kifejezetten idegesítő lett volna, azonban ezen az estén a couleur locale része volt. Volt 4 ráadás, sőt a mester megdícsérte a közönséget is, bátorítván, hogy őrizze meg a kultúráját (őszintén nem tudom mire gondolhatott). Volt vastaps, meg függöny (képletesen). Amint hazaértünk, betettem a Köln-i koncertjét a lejátszóba és megállapítottam, hogy jó-jó, de azért kellenek azok a Sonus faber hangfalak, úgyhogy elkezdek gyűjteni.

A koncertre tízből tizet adnék, már ha adnánk bármiféle pontokat ezen a honlapon, vagy ha ennek bármi értelme lenne.