Éttermi fogyatékos című rovatunk a gasztronómia és a kultúrált italfogyasztás témaköreit taglalja. Receptekkel, étteremkritikákkal és különböző italfajtákkal kapcsolatos cikkekkel egyaránt találkozhat majd a nyájas/éhes/szomjas olvasó. A rovat debütáló cikke a honlap eszmeiségével összhangban részben régészetről, részben a sörről fog szólni. A célnak mi más felelne meg legjobban, mint a Carlsberg gyár és a koppenhágai Ny Carlsberg Glyptotek turbulens kapcsolata? Nem is húznám tovább a szomjas olvasó idejét és idegeit, csapjunk hát bele!
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy dán sörgyár. Úgy hívták, hogy Carlsberg. 1847-ben jött létre nagy akadályok hősies és önfeláldozó leküzdése után. Az alapító Jacob Christian Jacobsen a dimbes-dombos Valbyben felépített gyárát fiáról, Carl-ról, nevezte el Carlsbergnek, azaz Carl hegyének. Dánia földrajzához hozzátartozik, hogy nincs egy falatka hegye sem, csak egy-kétszáz méter magas dombocskák. A népesség ezt kompenzálva azonban minden földből való bokánál nagyobb természetes kitüremkedést, némi eufémizmussal a megtisztelő és hangzatos „berg” (hegy) névvel illetnek. Szóval Karcsi hegyének keresztelték a gyárat. Mielőtt azonban a kedves olvasó meghatódna ettől a szívhez szóló történettől, azt ajánlom, hogy gyorsan szárítsa fel krokodilkönnyeit. Az apa és fia viszonyát ugyanis nem pont a harmonikus jelzővel illethetnénk.
Az öreg állandóan a legkülönbözőbb projekteken dolgozott. Magasztos céljai közé tartozott Dánia felvirágoztatása is, tehát nem csoda,hogy a szegény kis, szeretethiányos Karcsika inkább olyan anyás gyerek lett, annak ellenére, hogy mindig igyekezett szigorú apjának megfelelni, annak kedvében járni. Még Skóciába is elzarándokolt, hogy ellesse a sör előállításának legújabb csínját-bínját, amit otthon nem tanulhatott volna meg. Természetesen nem is tért haza üres kézzel, hanem egy-két új sörrecept is volt a tarsolyában, a rengeteg tudásról nem is beszélve. 1871-ben J. C. boldogan, és talán némiképp büszkén adta bérbe újdonsült serfőző-mester fiának az akkoriban épült Anneksbryggeri-t (egy másik sörgyár), ahol utóbbi megkezdte saját szakállára a termelést. Ez így nagyon kis szép történet lenne, hiszen megfigyelhetnénk a konok és mogorva apa csodálatos jellemfejlődését. Azonban nem feledem a kedves olvasónak fentebb adott szavam, mert a történet itt még nem ér véget. Az elkövetkező évek éppolyan feszültségben és gondterhelten teltek, mint azt régebben. Illetve nem pontosan! Jött még egy dolog Jacob és Carl közé, amire kiterjesztették az régóta fennálló egymással való versengési lázukat: a sörgyártás.
J.C. Jacobsen egy mai sörcímkén Carl tiszteletére főzött nedű
Viszályuk tetőpontját az 1880-as év jelentette, amikor is Jacob felmondta fia bérleti szerződését. A casus belli azonban elsősorban szakmai jellegű volt. Carl ugyanis az egyre növekvő keresletet a pilsner típusú sör gyártásával szerette volna kielégíteni. Apja azonban nem bízott ebben az új módszerben, mivel elsősorban a fogyasztók egészségét féltette. Ő inkább a hosszabb tárolási időt igénylő lager eljárással készült sör előállítását folytatta volna. Véleményét azután sem változtatta meg, hogy tudósai minden kétséget kizáróan igazolták, hogy Carl söre teljesen ártalmatlan az egészségre. A tudományos vizsgálatnál persze a részegség és a vele együtt járó másnaposság nem játszott szerepet. Az öreg végül addig makacskodott, hogy Carl megalapította saját sörgyárát: a Ny Carlsberg-et (Új Carlsberg). Ezt Jacob azzal überelte, hogy végrendeletében a saját alapítású alapítványára hagyta a sörgyárát. A Carlsberg név birtoklása és használata körül is heves bírósági tárgyalások folytak, melyet végül az öreg nyert meg.
Apa Fia
Az eseményeket követően természetesen még jobban kiéleződött kettejük között a versengés. Nemcsak a nemes nedűben konkuráltak, hanem még a mecénáskodásban is. Jacob, akit nyugodtan nevezhetünk „a dán Széchenyinek”, elsősorban Dánia fejlődését elősegítő projekteket finanszírozott. Carl inkább a művészetekért és a kultúráért rajongott, habár „Laboremus pro patria” volt a mottója. Közös céljuk volt azonban a dán nép kiművelése, és az ezáltali fejlődés kivívása, amely mindenféleképpen egy rendkívül tiszteletreméltó és idealista dolog.
A szvasztikát a gyárkaput őrzőelefántokról mintázta
Az előkép Az elefántok ma
Carl érdeklődését elsősorban a kortárs francia és dán, valamint az ókori görög-római és etruszk művészet kötötte le. Nagy mecénásnak számított nemcsak hazájában, hanem külföldön is, akit ráadásul jó ízléssel is megáldott a sors, ami nem mindig magától értetődő a műgyűjtőknél. A francia és dán alkotásokhoz lássuk be, bizonyára nem volt nagy ördöngösség megszerezni. De mi a helyzet az antik dolgokkal? Fél életét a Mediterráneumban töltötte volna? Nem, hiszen ő Dániában azon szorgoskodott, hogy megakadályozza a világméretű dehidratációt. Jogos tehát a kérdés, hogy: Mégis hogy jutott hozzá oly sok ókori remekműhöz egy holmi viking sörgyáros? Mondjuk persze a műgyűjtés egy olyan hobbi, ahol nem árt, ha az embernek kivételesen nagy mennyiségű pénze van, az tény. Ezen kívül azonban kellenek nagyon jó kapcsolatok is, és ezt Carl is nagyon jól tudta. 1887-ben a sörgyáros megállapodott W. Helbig-gel, hogy évi 5000 frankért cserébe az ő szolgálatába szegődik, és megszerzi neki a legszebb és legfontosabb antik tárgyakat. Helbigről csak annyit kell tudni, hogy addig a DAI (Német Rég. Int.) római részlegének volt az igazgatóhelyettese, aki minden etikai és morális fenntartását leküzdve, inkább a kényelmesebb és sokkal jövedelmezőbb műkincskereskedelemre adta fejét, természetesen ezzel is élénkítve a műkincstolvajlást. Mindettől függetlenül korának egyik legjobban tájékozott embere volt Rómában, ami a régészetet illeti. Karcsi tehát Helbig segítségével az elkövetkezendő 25 évben több mint 950 tárgyat vásárolt meg gyűjteményébe.
Carl azonban semmi esetre sem nevezhető önző kis fráternek, hiszen a műkincseit nem csak saját maga számára vásárolta. Nem, 1882-ben az otthonát megnyitotta a nyilvánosság előtt, hogy az ott elhelyezett tárgyakat a közönség is megcsodálhassa. Az idők folyamán, ahogy a gyűjtemény egyre csak nőtt és nőtt, már nem volt hely még a megnagyobbított télikertben sem. Feleségével Ottiliaval 1888-ban elhatározták, hogy a dán népnek ajándékozzák francia és dán művészet remekeit, amelyet ezután a Tivoli (a vidámpark) mögötti részen, külön erre a célra épített belvárosi épületben helyeztek el. Na, ez lett a híres-neves Ny Carlsberg Glytotek! Az antik résztől csak 1899-ben váltak meg Jacobsenék, amely végül megadta az egésznek a ma ismert arculatát.
A glyptotek név egyébként nem véletlenül adatott eme remek intézménynek. Karcsi az ötletet I. Lajos bajor királytól kölcsönözte, aki Münchenben 1830-ban nyitotta meg a Glyptothek-ot. A cél elsősorban egy olyan hely létrehozása volt, ahol mindenki kedvére gyönyörködhet a legremekebb (mű)tárgyakban, amelyet ember valaha alkotott. Mindezt egy olyan környezetben valósították meg, ahol az ember kénye-kedve szerint sétálhat, meditálhat, filozofálhat, tehát mindenképp kötetlenebb és szabadabb környezetben, mint egy hétköznapi múzeum.
A festői Glyptotek
A „Ny” szócska ezek után már remélem, senkinek nem okoz nagy fejtörést, hogy miért is kap olyan hangsúlyos szerepet az intézmény nevében. Gondolom felesleges a fentiek után hangsúlyoznom a sör és a régészet vitális és egyben gyümölcsöző kapcsolatát. Most nemcsak a gyarló testi igények kielégítésére gondolok , hanem egy sokkal mélyebb, líraibb összeköttetésre. Pont ezt a különleges és bensőséges viszonyt kellene minden magára valamit is adó régésznek, már csak a hagyománytiszteletből adódóan is ápolnia és tisztelnie. A fent bemutatott történet után meghaladottnak tekinthető az a végtelenül primitív, sznobista elmélet is, mely szerint a kulturált ember bort, a műveletlen viszont sört iszik.
Végezetül, hogy mindenkinek nyugodalmas éjszakája legyen elárulom, hogy a két sörgyár 1906-ban (19 évvel Jacob halála után) Carl vezetése alatt egyesült újjá. Azóta viszont töretlenül munkálkodnak azon, hogy oltsák az emberiség örrökétartó szomját.
Skål!!!
Utolsó kommentek