Az operatőrből immár hollywoodi rendezővé avanzsált, Koltai Lajos második filmjének az Estének legnagyobb erőssége, hogy egyszerűen és pusztán vizuálisan szép, akár egy leányálom: a lemenő nap sugarában vörösen izzó sziklák, a szikrázó kék vízen sikló vitorlás rajta a felejthetetlen kedves, a csillagos égbolt alatt elcsattanó első csók…Olykor a látvány a giccs határát súrolja, de hál’ Istennek nem billen át. (Bár megkérdeznék erről egy ellenkező nemű mozilátogatót is…)
A történet két szálon fut: az egyiket a haldokló anya emlékképei a másodikat a tőle búcsúzó lányai és azok életének aktuális problémái képezik. Az asszony fiatalkorában egyszer megélte az igaz szerelmet és emiatt elvesztett egy igaz barátot. Ezen rövid időszak eseményei bontakoznak ki álomképeinek foszlányaiból – csupa rózsaszínben , narancsban, napsárgában és égszínkékben. Mindeközben kisebbik lánya élete fordulópontjához érkezik, gyermeket vár és életében végre egyszer jól kell tudni döntenie. Koltai a folyamatos esztétizálás közben megfeledkezik a szereplőiről és azok történetéről: nem kapunk magyarázatot például arra, hogy két ember kölcsönös szerelme miért nem teljesedik be, amikor semmi akadály nem gördül boldogságuk elé, a nagyobbik lány életéről sem tudunk meg többet, pedig ez a történetszál is elindul, de aztán jelentéktelen mellékszállá silányul, holott rejlettek volna benne lehetőségek.
Utolsó kommentek